Ősszé válok.
Már nem bánom.
Szélvész rázhat:
Van két lányom.
Egyik nyárfa,
másik nyírfa:
vén törzsemben
meg volt írva!
Ősszé válok.
Már nem bánom.
lombom rezdül:
van két lányom!
Egyik nyírfa,
másik nyárfa:
tán nem lészek
többé árva…
Koronámat
égnek tárom:
Ősszé válok!
Van két lányom.
„Ahol én fekszem, az az ágyad”
1
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –
hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.
Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.
Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.
2
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.
Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.
3
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.
Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit sem dobok ki.
De hát: enyém!
Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.
4
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.
Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.
5
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.
És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.
Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy – kérdezem,
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt
mégis megállunk.
Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
Félszavak
Félmondatok
Kiáltás
Jajgatás mely
A fül irdatlan termeit betölti
Véget nem érő magyarázatok
Egyetlen értelmes szó
Mely az említett termekben eltéved
