Annyi érzés kavarog bennem, annyi félelem, annyi szorongás... Mellette pedig - kicsit ellensúlyozva azt a sok rossz dolgot - annyi öröm, és boldogság, és szeretet. Tele vagyok érzésekkel, és tudom hogy mi teszi. Az teszi hogy vége. Meg teszi az érettségi is.
Az érettségi, mert habár nekem könnyebb lesz most mint sok embernek (nekem csak kettő lesz), mégis azt érzem hogy fontos hogy sikerüljön, és meg kell tennem mindent, pedig nagyon utálom... És ez zavar, mert próbálom szeretni, de sok dologban nehéz.
És teszi főleg az, hogy vége lesz. Mert jövő héten ilyenkor már nem lesz az, hogy tudom hogy majd a következő héten is visszamegyek. Hanem az a tudat lesz, hogy nem, te nem mész vissza többet. Illetve ha vissza is mész, nem úgy mint eddig.
És fáj hogy ott kell hagynom... No persze nem azt hogy le kell adni a telefont, vagy hogy kettesével kell sorakozni, vagy hogy matek dolgozatot kell írni, vagy hogy bent kell maradni egész hétvégére csak azért, hogy résztvehessünk egy "felesleges" ünnepen. (mondjuk pl patrocínium)
Nem ez fáj. Ennek inkább örülök :-)
Az fáj, hogy részben elvesztek valamit. Olyan dolgot, ami jó volt, és többet nem jön vissza. Nem lesz többet 6-os háló, ahol -főleg a vége fele- sokszor utáltam lenni, de mégis általa lettem igazán rita, így sokat köszönhetek neki. Nem lesz többet Bogyó, akivel órákig képesek vagyunk olyan dolgokon nevetni, mint az hogy "nehazuggyál", vagy órákig képesek vagyunk ülni a Gerőben, és beszélgetni, MINDENRŐL. Nem lesz Fanni, akivel milyen jó volt vasárnap esténként együtt kibeszélni a világ dolgait, és milyen jó volt stúdiumokon verseket küldözgetni egymásnak. Nem lesz Zsóka sem, aki mellett sose lehetett unatkozni, mert nem engedte hogy az legyen hogy csak csöndben ülünk, és elvagyunk. Vele mindig menni kellett. Nem lesz Adri sem, így nem lesz szépség, nem lesz figyelem, nem lesz sok könyv, amikből okosodhatunk. Nem lesz Szeli sem, aki jajdesokat idegesített, és sokszor mennyire nagyon utáltuk egymást (az esetek 60%-ban), de ezen az utolsó héten rájöttem hogy mennyire nagyszerű tud lenni. Nagyszerű volt vele. De itt nincs vége... Nem lesz KRitus, aki mellett igazán rita lehettem, aki olyan mint én... Szemüveges, barna hajú, RITA, egy picit nevetős, egy picit szomorú, érző lény, irodalomszerető. És nem lesz Kata sem... A Póni :-) Aki nagyon okos, de nagyon buta is. Akivel mindig meg tudtuk beszélni egy kis "kávécigi" közben, hogy kinek hol milyen. Nem lesz Évi és Eszti, akik mindig súgtak németórán, mert én persze nem tudtam semmit. Nem lesz Ádám, akivel csak hosszú idő után tudtam beszélni, de hálás vagyok ezért. Nem lesz Bundás, így nem lesz kin nevetni, amikor órán felkeltik és ő nem tudja hogy miről van szó. Nem lesz Bence, akivel táncoltam szalagavatón, aki mellett ballagtam, akivel sokat beszélgettem. Nem lesz Petya sem, milyen kár, ki fogja így elmondani a világ összes nyelvén hogy... :-P Nem lesz Gyuri, akivel igazán mélyen lehetett beszélgetni, mert ő egy igazán érző fiú volt. Nem lesz Balázs, aki mindig megölelt. Nem lesz Stenyó, kin fogok nevetni? (és kin fogom ennyiszer felhúzni magam?? :-)) Nem lesz Áron, pedig az ő történetei mindig nagyon szórakoztattak, érdemes volt rá figyelni. Nem lesz Szokol sem, aki igazán sokat volt velem, és akinek igazán hálás vagyok, és aki nagyon jól tudja hogy "mi a hülyesség kérem, mi nem az".
Ó, de ez még semmi... Nem lesz Domonkos, akivel nagyon sokat beszélgettem, aki sokat segített, és néha még lelkesített is. Nem lesz Evelin és Melinda, pedig ők igazán "partyface"-ek voltak. Nem lesz a kollégiumban Andi, Sery, Esztók, Virág, Anett, Taki, Helga... Nem lesz Pirike sem... Kihez fogok átmenni? Ki lesz az, aki mindig felvidít, és akivel mindig lehet csacsogni? Akivel csütörtök esténként lehetett nagyokat nevetni...
Ó, de ezen kívül mennyi minden nem lesz még... Nem lesz filmklub, amin a legjobb élményem az, amikor egyszer egy olyan film volt, amit nem bírtam végignézni, és kijöttem előbb. Másnap odajött Dósai atya, és bocsánatot kért a film miatt. Nem lesz matek korrepetálás, ahol érzetem hogy azért egy picit okos vagyok. Nem lesz latin óra, amin mindig lehetett nevetni (meg jó idegesnek lenni). Nem lesz tesi, ami húderossz volt, de most mit meg nem adnék azért hogy még egyszer álljon mellém Andrea néni, és "böködjön" addig, amig nem ugrom át a szekrényt. Nem lesz magyar óra, ahol mindig meghallgathattuk hogy Koncz Zsuzsa éppen mit csinál. És nem lesz magyarfakt sem, ahol mindig megnyugodott a lelkem, és mindig boldogan mentem be, mert tudtam hogy ott igen. Hogy ott vagyok igazán otthon.
És nem lesz Bori néni sem... Akinek nem mondhatnám el elég sokszor azt hogy köszönöm, aki egyszerűen tényleg mindig ott volt ha kellett, és mindig nagyon közel érzetem magam hozzá. Mostanában egyre közelebb érzem. Nem lesz Dósai atya, akinél gyónni volt a legjobb, mert mindig rátapintott a lényegre. Nem lesz Göde tanár nő, aki mindig elmondta hogy "nem vagyok néni". Nem lesz Géza testvér sem, akivel néha vitáztam, de sikerült békében elválnunk.
Most végigolvasva az egészet rádöbbentem hogy ezeknek tényleg vége lesz... De nem mindenkivel. HISZEM, hogy akiket igazán szeretek, azok nem fognak eltűnni. Csak más lesz. És igaziból ettől a "másságtól" félek... Hogy nem tudom hogy mi lesz... Hányszor fogok találkozni Bogyóval, mit fog csinálni, hol lesz egyáltalán? Vagy hányszor fogom látni Pirikét, miket fog érezni az utolsó évben, miért nem leszek mellette amikor először megy érettségizni? És mi lesz Bori nénivel? Vele meddig tudok együtt maradni, mennyit fogom látni, mennyit fogok hallani róla?
Annyi kérdésem van... És nincsenek válaszaim. Hitem van. Hit abban hogy működni fog minden, és a szeretet legyőzi a távolságot. De meddig?
Ilyen érzések vannak bennem. Ilyen félelmek. Igazán nem jó. De mellette olyan édes is. Várom hogy mi lesz, hogy mik fognak történni.
Ez most személyes lett. Sok emberről írtam, ha olvassák remélem azért egy kicsit boldogok lesznek tőle. :-)
Én igazán szerettem ott lenni! És igazán szeretném hogy ezek a kapcsolatok egész életemben tartsanak! Én ott éltem öt évig, ott ébredtem tudatomra, oda kötődöm. Bízom benne hogy nem fog elmúlni egészen. Büszke vagyok arra hogy oda járhattam!
(írtam ezt két nappal az érettségi előtt, egy nappal az előtt, hogy mentem vissza kanizsára. Írtam ezt egy kicsit
miattuk is.)
