Tessék megvetni érte, vagy tessék rajongani érte, de ezt le kell írnom.
11 évesen nyaralásból jöttünk haza, és ajándék várt otthon. Egy könyv. Harry Potter és a Bölcsek Köve volt a címe. Nem akartam elkezdeni olvasni, mert nem szerettem olvasni. Apa nagyon erőlködött hogy de igenis, olvassak bele, biztos nagyon jó könyv, pont veled egykorú a főszereplő - de engem nem érdekelt. Aztán este elővette, és felolvasta az első fejezetet, esti mese gyanánt. (Akkor még nem sejtve, hogy egy szép kis horror-könyv lesz végül belőle :)) Szóval az első fejezetet türelmesen végighallgattam, és elragadtatott. Egy kisfiú volt csak benne, egy hatalmas ember, aki repülő motorral érkezett, egy szemüveges boszorkány, aki macskává tud változni, és egy méltóságteljes, öreg varázsló. Nem tudom miért, de másnap megfogtam a könyvet, és elkezdtem folytatni. És tetszett. Voltak részek, amikor megrémültem, volt, amikor nevettem rajta, volt hogy sírnom kellett. Itt fontos megemlítenem egy találkozást, ami még az első könyv folyamán történt velem. Az elején a könyvnek, feltűnt egy fiatal varázsló. Vörös hajú, szeplős, és rögtön megtudtuk róla, hogy sok testvére van, és magas. Én akkor mondhatjuk úgy is szerelmes lettem Ronald Weasley-be, és ez már biztos elkísér mindenhova. Szóval nagy lelkesen vártam a második könyvet. A harmadikat (ami személy szerint a kedvencem), és sorban végignéztem a filmeket is. Aztán a negyedik kötet után kicsit többet kellett várni a következőre, mint előtte, és én elkezdtem a film felé fordulni inkább. A színészek élete érdekelt, és a pletykák, és azt képzeltem, hogy híres vagyok, és én vagyok a legjobb barát, az összes forgatáson ott vagyok, stb... De ezek csak a kamaszlányok normális szokásaihoz tartoztak. Aztán ötödik, kötet, majd a hatodik, és én már gimnazista voltam két éve. És nem hatott már meg, nem remegtem tőle, kicsit vontatottá vált, és számomra félelmetessé, és erőszakossá. Sose szerettem az erőszakot, se a sötét dolgokat, bántott is. Aztán elkezdtem előröl olvasni, elolvastam egy részt angolul is. De végül is eljutottam az ötödik film csalódása után a teljes közönyhöz.
Előtte öcsémmel legoval is Harry Pottert játszottunk, én boszorkánynak képzeltem magam titokban, álmomban néha magas, vörös, és szeplős párom volt. Hiába tagadtam sokáig, el tudtam menekülni ebbe a "varázsvilág" mesébe. Sirius volt jó barátom, és Lupin, velük együtt fejtettem meg titkokat, és jártam én is sötét, és mágikus helyeken. Aztán a lelkesedés csökkent, és érzékenyebb lettem irodalmilag is. Nagyobb és nevesebb könyvekbe kezdtem, és végképp eldöntöttem hogy az irodalomnak akarom szentelni az életemet.
Húgom vette át itthon a rajongó szerepét. Egy nyár alatt elolvasta a maradékot, amit még nem olvasott el, és nagyon megszerette. Öcsémmel persze nevettünk rajta. Aztán eljött a nap, amikor kiadták a befejező részt, és sok mindent hallottam róla, pletykákat, találgatásokat, de nem érdekelt. Egy cseppet sem.
Most van egy hét síszünetem. És megjelent magyarul is. És hugi kölcsönkapta. Hát hogy a fenébe ne olvasnám el pont én! Belül vezetett az, hogy nevethessek egy nagyot, hogy milyen komikus is az egész könyv. Hozzá kell tennem zárójelben, hogy mikor kezembe vettem a könyvet, mellette miket olvastam. Egy Csehov drámát, Déry Tibort, Örkényt, és a Bűn és bűnhődést is. Szóval kezembe vettem a befejező Pottert.
És aztán három délelőtt alatt sikerült is végigolvasnom, és nem hiába! Furcsa hatások jelentek meg rajtam olvasás közben. Pl.: korgott a gyomrom, és nem mozdultam órákig ételért, pedig csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet. Remegtem ha izgalmas volt, megkönnyeztem pár ember halálát. Amikor Hermione és Ron végre egymásra talált, kicsit féltékeny lettem, de ez csak lányos butaság :)
Mostani eszemmel, és érzékenységemmel az irodalom iránt azt állítom, hogy ez a könyv mégiscsak ad az embernek valamit! Most egymás mellé állítva a hét könyvet, meglátok egy világot. Egy furcsát, ami még mindig vonz. Még mindig tud újat mutatni, teljesen újat. És büszke vagyok arra hogy, végigolvastam mind a hét kötetet. Hogy én is segítettem Harry-nek rájönni, hogy hogyan kell Bolyhoskát veszélytelenné tenni, hogy Ronnal együtt hánytam képzeletben a csigákat, hogy bátran bementem a Szellemszállásra, hogy meg mertem érinteni Cedric-kel együtt a kupát, hogy a minisztériumba indultam a barátaimmal, hogy rájöttem, hogy minél többet tudok meg az ellenségemről, annál könyebben le tudom győzni, és hogy végül szembe mertem vele állni, és mertem vállalni a halált.
Bár a hullákkal, a vérrel, és az erőszakkal még mindig nem vagyok kibékülve, úgy érzem emberileg is adott valamit ez a könyv, ha mást nem is, hát egy-egy jó napot :)
Nem változtam persze semmit. Ronba szerelmes vagyok továbbra is, és néha fogom azt képzelni hogy láthatatlan varázslók vigyáznak rám, de talán majd felnövök én is!
