Ősszé válok.
Már nem bánom.
Szélvész rázhat:
Van két lányom.
Egyik nyárfa,
másik nyírfa:
vén törzsemben
meg volt írva!
Ősszé válok.
Már nem bánom.
lombom rezdül:
van két lányom!
Egyik nyírfa,
másik nyárfa:
tán nem lészek
többé árva…
Koronámat
égnek tárom:
Ősszé válok!
Van két lányom.
„Ahol én fekszem, az az ágyad”
1
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –
hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.
Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.
Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.
2
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.
Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.
3
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.
Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit sem dobok ki.
De hát: enyém!
Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.
4
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.
Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.
5
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.
És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.
Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy – kérdezem,
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt
mégis megállunk.
Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
Félszavak
Félmondatok
Kiáltás
Jajgatás mely
A fül irdatlan termeit betölti
Véget nem érő magyarázatok
Egyetlen értelmes szó
Mely az említett termekben eltéved
Bárd az ég is, meg-megvillan,
lelkeket írtana.
Hamuszürke vatelinban
jajgat a kisbaba.
Csöpp ujjal az arany-lázas
tornyokra rámutat.
Anyja előtt bezárták az
urak a kapukat,
döndödi dön
döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri
havas zivatar,
ha a telet kiheveri
mit akar, mit akar!
A kis istent mi megszánjuk
emberek, állatok,
kályhácskája lesz a szájunk,
szedjétek lábatok,
döndödi dön
döndödi dön.
Könnye van csak a mamának,
az csorog tej helyett.
Soványkodó babájának
tejecskét fejjetek.
Hallgassuk, a csuda üveg
harmatot hogy csobog,
szívet nyomni kell a süveg,
megszakad, úgy dobog,
döndödi dön
döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre,
bíbor-gyöngy mit jelent?
Ül Heródes gyihos ménre,
gyilkolni védtelent.
Fodros nyerge vastag tajték,
kígyó a kengyele,
beledöbben a sok hajlék,
ádáz had jár vele,
döndödi dön
döndödi dön..
Megmenekül, úgy remélem
a fiú, a fiú,
kívánjuk, hogy sose féljen,
ne legyen szomorú.
Vígadjunk, hogy enni tud a
rongyosok új fia, -
kerekedjék, mint a duda,
orcája dundira,
döndödi dön
döndödi dön.A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"
S az asztalon felébredt s villogott a kés.
Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
Egy lant idegén álmodozva babrál,
Úgy simogatom a szép és új igéket,
Mint perzsaszőnyegét a kalmár.
Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
Melyek nagy órák lázában fogantak
És pirosan és égőn és ragyogva
Új színeket lopnak az alkonyatnak.
Nem látom én az utcák szürkeségét
S a közönyös arcok nekem nem élnek.
Testvéreim a csillagokba néző
Nagy álmodók, a szomorú merészek.
Művész vagyok. Mélységek és magasság
Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
Keresek egy virágot, új virágot,
Hogy érte életemet adjam!
Bevallom végül, hogy ez az erkölcsöm is s más erkölcsöm nincsen. Itt pedig Jules de Gaultier-nek, a francia gondolkodónak rendszeréhez és fogalmazásához folyamodom, aki két emberfajtát különböztet meg: az egyik a homo moralis, az erkölcs embere, a másik a homo aestheticus, a szépség embere. Ez a két ember küszködik egymással a világtörténelemben. A homo moralis szigorú. A homo moralis kegyetlen önmagához és másokhoz. A homo moralis követelődző, egyoldalú, korlátolt. A homo moralis szakadatlanul ellentmond önmagának. A homo moralis az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy húzzuk le másokról a kabátot. A homo moralis mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, önsanyargatásra, állati robotmunkára kényszerít milliókat, egy szebb jövő ígéretével, melyet még sohase váltott be. A homo moralis önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi időpontban, akkor, ha majd meghalunk, - a túlvilágon, - vagy akkor, ha legyőztük ellenségünket, - a háború után, - vagy akkor, ha majd a gazdasági élet végkép rendeződik, - öt év mulva, vagy ötezer év mulva. A homo moralis mindig paradicsommal kecsegtet és mindig siralomvölggyé változtatja a világot. A homo moralis mindennel elégedetlen, még a napsugarat is kifényesítené s nem ér rá gyönyörködni benne. A homo moralis még sohase mondta, hogy pihenjünk meg egy kicsit, éljünk és vegyünk lélekzetet. A homo moralis csak fut-fut és nem tud megállni. Vele szemben nem a homo immoralis áll, nem az erkölcstelen ember. A létharcban lehetetlen eldönteni, hogy ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen. Ez csak később dől el, miután valamelyik fél győzött, az értékelés tehát viszonylagos. A homo moralis ellentéte és ellenképe gyökeres tagadása a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat, melyet az ő egyéni sugallata biztosan megérez, az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz, az, aki nem áll se jobboldalon, a bégető, fehér bárányok között, se baloldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól és csordától, mindig egyedül, mint mindenkinek közönyöse vagy megértője, mint mindenkinek természetes barátja és természetes ellenfele, az, aki mindenkit külön szerethet, vagy gyűlölhet az érdeme szerint, az, aki esetről esetre cselekszik az, aki elítéli az erőszakot, mert rút, az, aki sohase tűrné, hogy az ízléstelenség arcul üssön egy öregasszonyt, akár vörös mosónő az illető, akár fehér grófnő, az, aki semmiféle párthoz se tartozhat, az a jellemtelen, aki egy egész életen át acél-jellemmel ragaszkodik jellemtelenségéhez, az a magasztos és dicső gerinctelen, aki vasgerinccel vállalja gerinctelenségét, hogy biztosíthassa szabadságát, függetlenségét, szeszélyét s ember tudjon maradni, az, aki néha tökéletesnek álmodja a tökéletlen világot, az, aki már megváltotta magát, mindenek előtt a világmegváltóktól, az, aki semmit se vár és mindent megkap az ámulat egy pillanatában, az, aki ezt a pillanatot s vele együtt az életet marasztalja is.
Természetemből folyik, hogy a homo aestheticusnak sem akarok híveket toborozni és a homo moralistól sem akarom elidegeníteni híveit. Csak kijelentem, hogy előbbit szépnek tartom, az utóbbit rútnak. Ha az egyik a széplélek, akkor a másik a rútlélek. Nem szeretném, ha bátorságnak tekintenék, hogy lándzsát törtem a homo aestheticus mellett, akit mostanában általánosan lenéznek és gyűlölnek. Ezt az ítéletet vissza is kell utasítanom, mert morális ítélet s minden morál merőben idegen lényemtől, meg is vetem. Gyávaság se lett volna, ha nem vállalom azt, amit eddig mindig sorommal hirdettem. Rút lett volna. Ezért úgy vallottam, amint vallanom kellett. homo aestheticus sum.