2008. július 7.

Száz éves a Nyugat! (2. rész)





Ottlik Géza: A Nyugatról

A Nyugat egy nagy lélekszámú országnak is fontos irodalmi és művészeti megmozdulása volna - olyasféle jelentőségű Európa történetében, ha át lehetne tenni más nyelvterületre, mint mondjuk a francia enciklopédistáké - nekünk magyaroknak pedig a reformkor után a legnagyobb erkölcsi és szellemi megújulásunk. Nem "megújulásunk kísérlete", noha látszólag kísérlet maradt, két vesztett világháború látszólag derékba törte. Nem, semmit sem tört derékba semmi: a szellem, amit hirdettek, nemcsak bennünk, idősebb írókban él ma is töretlenül, akik fenntartás nélkül örököseiknek valljuk magunkat - és nem henyeségből beszélek többes szám első személyben -, hanem közvetve minden értékes fiatalban is, akár hallottak életükben a Nyugatról, akár nem. Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Osvát, Schöpflin, Tersánszky, Móricz meg a többiek összefogása nem "nyugatos dekadenciát" hirdetett, hanem éppen a szellemi hanyatlással, a pangással és bágyadt középszerűséggel szembe fordulva, az egészség új forradalmát: hevesebb és hitelesebb művészetet, nagyobb szabadsággal s egyben nagyobb szigorúsággal, új felelősséget, új erkölcsi, lelki integritást. Szembefordultak nemcsak a hamissal, olcsóval, önáltató hazugsággal, hanem a jó szándékú másodrendűség minden színárnyalatával. Nem is kellettek az első világháború előtti gazdag, rohanva fejlődő Magyarországnak. Isten csodája, hogy végig meg tudtak állni a talpukon. Ne felejtsük el, hogy Tisza István, a nagy tekintélyű miniszterelnök, akit nem jellemzett az, hogy ostoba lett volna, így nyilatkozott: "Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján!" A levéltetvek túlélték Tisza pálmafáját, az ország gazdasági, katonai, politikai nagyságából jóformán nem maradt ránk más, mint az ő csorbátlan, csorbíthatatlan nagyságuk. Ha valaki nem tudja fölérni ésszel, hogy ezt az örökséget nem lehet elherdálni, hát az ő baja. Ha valaki úgy érzi, jobban jártunk volna, ha inkább egy ipari, politikai nagyhatalom lennénk ma, hát bánkódjon fölötte. De bolond lenne az a magyar író, eltökélt bolond, aki a Nyugat nagyhatalmi rangjánál alább adná.
Személyes emlékeim a Nyugatról? Kevés van, és ez a kevés olyan elválaszthatatlan az életemtől, hogy egy háromkötetes önéletírásba se férne bele. Mindig emlékeztem vagy emlékezni véltem a kora gyerekkoromban egyszer-egyszer kezembe akadt Nyugat-példányok még sötétszürke vagy sárga, kedélytelen címlapjára és a korábbi, másféle betűcsaládból szedett címére, meg a megmagyarázhatatlan áhítatomra, amivel néztem. A magyarázatot korszakokkal később, nekem földtani, embertani korszakokkal később, Karinthy adta meg. A Nyugat íróival az Így írtok ti-ből ismerkedtem meg, méghozzá eredeti műveik helyett, azt kell mondanom, műveik elvont lényegével, tizenkét-tizenhárom éves koromban, amikor a konkrét mondanivalójukat még meg sem értettem volna. Karinthy könyve nekem nemcsak "kritikai értékű" volt, hanem megnyitotta a világot. Azt tartom, hogy mindenestől nem más - függetlenül attól, hogy utánozhatatlan, a szeméremnek és szemérmetlenségnek, útszéli nevettetésnek és mély gyengédségnek, pongyolaságnak és zenei fegyelemnek, ítélő férfiasságnak és kisfiús tisztaságnak egyszeri, megismételhetetlen vegyülete, melynek kémiája, magfizikája kifürkészhetetlen marad -, mindenestől pedig nem más, mint művészetfilozófiai, ismeretelméleti, létbölcseleti reveláció. Bocsánat az idegen szóért. Karinthy elém tárta, felmutatta, napnál világosabbá tette, hogy micsoda maga a költészet, irodalom, és hogy ez az irodalom az emberi léttel együtt nevetségességében is nagyszabású vállalkozás. Egy tizenhárom éves fiút, aki mondjuk A fekete zongorá-n vagy a Vér és arany-on csak jót röhögött volna, a paródiája úgy megbabonázta, akármekkorát is nevetett rajta, a "pastiche"-on át úgy megbűvölte az eredeti, hogy a gyerekkori felelőtlen áhítatból, gondtalan vonzódásból életre-halálra szóló szerelem támadt. "Nehéz szerelem"! - ahogy Vas István nevezi.

2008. június 29.

levél

Kedves Réka, és kedves Veronika! (((akik nagyon lelkesen olvassák a blogomat. legalábbis remélem)))
Nektek írok, mert a többi ember érdektelen. Illetve pontosítok: érdekesek nagyon, de mivel nem mutatnak nagy érdeklődést a blogom iránt, ezért ebben a témában teljesen érdektelenek.
Szóval csak szeretlek titeket! :)

2008. június 24.

változás

nemtudom, talán mégis? lehet hogy nem is olyan rossz ez az egész mint ahogy gondoltam :) ki tudja... álmodozok :)

2008. június 21.

ez van most

sajnos nem gyönyörködtet semmi sem... pláne nem a változás.

2008. június 18.

most valami komplex összhazngzatot szeretnék írni.
csak mert ahhoz van kedvem.
kéne valami nagyon jó dolgot csinálni a nyáron.
valami olyat, amiről csak 2008 jut az eszembe.
az milyen mulatságos lenne.
van egy vers. elég jó.
így hangzik:
"Teljes súlyával
talpamra nehezedik a föld
és hátamnak dől a fal
a hamutartó elnyomott
cigarettámhoz dörgölőzik"
ez jó.

2008. június 16.

helyzethelentés

Jaj, hát olyan régen írtam ide, hogy ihajj... Pláne értelmes dolgot :) Szóval elkezdődött a nyári szünet, és én szerencsésen rögtön lebetegedtem :S Elég rossz ám... Fáj a fejem meg a torom meg az arcom meg a fülem :(:( Kicsit bénultnak érzem magam.
Aztán ami viszont jó, hogy már csak egyszer kell visszamennem kanizsára, és utána én is le leszek érettségizve. Meg ami még jó: nem is vártam, de ötös lettem irodalomból! Hát ez olyan szuper, hogy még! :) Mert eddig mindig küzdöttem és csak négyes lettem, és most, most végre elértem!! :)
Matekból majdnem négyes lettem, de lecsúsztam róla :( Hüp-hüp. Ez azért zavar.
Elég szánalmas lehet ezt olvasni azoknak, akik már nem járnak gimnáziumba, de nézzék el nekem... Engem még ezek foglalkoztatnak :)
Viszont egyre jobban fáj a fejem meg a fülem, úgyhogy el kéne mennem pihenni... Pá

2008. június 8.

Boldogság, gyere haza....

(ötvenedikbejegyzés)

2008. május 24.

még 2006-os, de jó (az érzés:))

Szeretem HA... (ismétlem: 2006-os!)
reggel arra kelhetek fel, hogy a nap pont az arcomra süt
moshatok reggel fogat
késő éjszaka gyertyafényben fürödhetek úgy, hogy közben vihar van és szakad az eső
érzem Isten jelenlétét
vihar után elmehetek sétálni az Alföldön
ősz van, és látom a gyönyörű színes hegyeket
egy tökéletes naplemente után rózsaszín az ég
éjszaka felfedezem a duplavé alakú csillagképet
a telihold miatt látom az árnyékomat
látom a Badacsonyt, biztonságérzetet ad
bentről nézem ahogy a lámpafényben csillog a hó
jégcsapot rághatok
ropog a kályhában a fa
kakaskukorékolásra, vagy Vivaldi telére ébredek
utazhatok, és közben Hairt hallgatok
egyszerűen csak rámosolygok az emberekre az utcán
elképzelek dolgokat
fekszem a fűben
mezítláb megyek végig egy forgalmas utcán
velem van a Tatyóm
őszintén tudok kacagni
ülök egy padon és előttem egy virágzó cseresznyefa van
táncolva, ugrálva megyek végig az utcán
látom az embereken hogy ragyognak
melegen süt az őszi nap
rágó van a számban
hús a vacsora
meleg van
zuhanyzás után bepárásodik a tükör
erre a tükörre mosolyt is rajzolhatok
otthon boldog vagyok
butulhatok kedvemre
szép fényképet készítenek rólam
iwiwen ismerősnek jelöl
levelet kapok
kapok minden nap legalább egy kedves sms-t
kiráz a hideg
leragad a szemem
mosolyoghatok
lebeg a hajam a szélben
fürdőruhafelsőben és szakadt farmerben lehetek
télen belefeküdhetek a hóba
ősszel meg az avarba
látok egy lepkét
valaki elmond nekem valamit
magamat adhatom
megbíznak bennem
adhatok szeretetet
sokan vagyunk Óbudaváron
hallom az éjszaka csodálatos csöndjét
tömegben is tudok egyedül lenni
imádkozhatok
énekelhetek
zenélnek olyan emberek, akik tudnak is
úton vagyok Schönstattba
tudom hogy este ihatok meleg kakaót
van hol aludnom
befogad valaki
hallok Péterről
beszélgetek Julcsival, utána mindig ragyogok
Zolival vagyok
át is ölel
azt mondhatom: boldog vagyok mert szeretek
megnézhetek egy jó filmet
meleg a Balaton
csöndben elgondolkozhatok
sétálhatok és közben van velem valaki
epret ehetek
olvashatok
rajzolhatok, sokat, hosszan
arra gondolok: nem vagyok egyedül
csendben ülhetek és hallgathatok
nincs dolgom
csak céltalanul lődörgök
van kire gondolnom
lógatom a lábam
megnézhetem a Jézus Krisztus Szupersztárt
József Attilát olvasok
levelet írhatok, hosszút
este sétálhatok a folyóparton a lemenő nap fényében
túrórudit ehetek
nem kell figyelnem a filmre, úgy is értem
figyelnem kell, és nem értem. akkor jó film
fáradt vagyok és végre bedőlhetek az ágyamba
csicseregnek a madarak
ciripelnek a tücskök
a sok olvasástól már fáj a fejem
örömömben sírok
jót gyónhatok
irodalomórán pluszt kapok
a cseresznyés hubabubától összerándul az arcizmom és nem érzem az ízeket
szivárványt látok
Pletyka nem ugat meg
meleg a tea
hideg a tej
úgy érzem, hogy tényleg megtaláltam a kertemet
majd be fogok tudni lépni a kapuján
forró nyári napon valaki hideg sört iszogat az árnyékban, és főleg akkor szeretem, ha meg is kínál vele

2008. május 23.

Örökkék ég a felhők mögött

(Vallomás helyett hitvallás.)

Az első könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés«
himnuszát írtam be... Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is
elégedetlenül futok még; sokat szereztem, sokat el is dobtam; egy
vállrándítással; gesztusaim idegesek voltak és türelmetlenek; soha
le nem ültem egy pillanatra sem; gazdagságomban szegénynek éreztem
magamat és fáradtságomban nyughatatlannak; nem csak a könyvembe,
homlokomra is fel van írva a »soha-meg-nem-elégedés«. Futottam
hősen, szűnetelen, lélekzetlen; olykor szinte elbukni látszottam; s
hasonlítottam ahhoz a fához, melynek koronáját földig csapja a szél...
Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan
táplál valami kimeríthetetlen erővel? »A hit az élet ereje: az ember,
ha egyszer él, akkor valamiben hisz... Ha nem hinné, hogy valamiért
élnie kell, akkor nem élne...« Ezek a szavak, Tolsztoj szavai, járnak
az eszemben, s vizsgálom, mit hiszek? Ó, örökkék ég minden felhők
mögött; kiirthatatlan optimizmus!

Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme,
mert »cél és értelem« emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk
szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban,
mert eszem el nem éri.

S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak
a Valaminek, amit el nem ér... Építse életünket: s ahogy egy vers
jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész
mögött a gazda is!) - akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen
iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most
már az Ész!

Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek:
a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai...
Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb
Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom: de a harc is
hozzátartozik, s az is, hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s
aszerint vezessen... Magunk is része vagyunk tán a vak erőknek:
de ezt bízzuk csak a vak erőkre...

Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság
vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden
rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész
halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek,
hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a mult, az
ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.

Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem
dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy
szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt,
minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét,
a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt,
más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!

Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a
hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon:
hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a
rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi,
magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk
- holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki,
hogy velünk is megtörténhessék.

Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló,
egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval: hiszek
igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi
szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán:
az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most
szükséges.

Hiszek a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon; abban,
ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt
is; de ez nem katholikus élet. A fal véd; de zár is. Én képeket akarok
látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...

Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít
a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává
avat; l'art pour l'art ez és mégsem l'art pour l'art: mert éppen
az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy
nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg
semmit, se a l'art pour l'art-ot, sem a naturalizmust; de túlnő
mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...

Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy
újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes
a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának
folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié,
csak a magosabb lelkeké; mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a
munkában...

Caleta ta cala. Ami szép, az nehéz; az anyag
ellenáll, s az én lelkem csüggedései és indulatai Hiszem, hogy ez
a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés
a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.

S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a
szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek
a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne,
magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a
hit teheti lehetségessé.

Ember vagyok, s hiszek egy emberben. Nem is az emberben. Az ember
vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív
lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert!
Többet!

S ha néha elfáradok, s az állatot és anyagot irígylem: ez nem
hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden... Derék
erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt
kinccsé lesz és örök haszonná.

szeplős váll

2008. május 18.

rájöttem

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.


tegnap egy beszélgetés közben jöttem rá hogy hiányzok magamnak... De ezt ki lehet ásni! :)

2008. május 17.

óh, ha látnád könnyes szemeimet! (amik pont a nevetéstől könnyesek?)

art. coffee. drinks.
na ez van. megaztán. egyébiránt. sziklaszilárd valóság. az a furcsa féle. olyan magányos merengős. megnyugvós.
felejtős.
Óh, de mégis! (mégsem?)
az van hogy... nincsenek szavaim.
pont.pont.pont
az, amelyik tényleg az. vagy az, amelyik soha nem lehet más.
Ezenfelül meg romantikus szeleburdi vágyak.
megint kéne! nagyon
Van helyette más. de az már nem ugyanaz.
Nőből vagyok.
Való vagyok.
Leszek. Nem csak voltam.

2008. május 16.

2008. május 7.

új

ma, hajnali egykor indulok Erdélyországba, fogok imádkozni meg nevetni, meg bort kóstolni. Jó lesz, mert gondolni fogok :)
tényleg szép az élet, nevessünk. Vagy vicces, röhögjünk :)
Szeretlek Veronika :) És ezt most itt csak neked, csak most ;)