Kislánynak érzem magam, akinek hosszú copfja van, és nagy szoknyája, és szaladgál a mezőn, és beszélget az állatokkal meg a virágokkal, és mindenkit szeret, és nagyon lelkes, és sose un meg semmit...
Az igazság meg az, hogy nagy vagyok már, és nem lehet hosszú copfom, mert pillanatnyilag nem lehet összefogni a hajamat, és nem hordanék inkább szoknyát, a mezőn nem szaladgálok, az állatok és virágok nyelvét már régen elfelejtettem, nem szeretek mindenkit, lelkes csak kevés dolog iránt vagyok, és vannak dolgok amiket elég hamar megunok...
Azt hiszem ezektől függetlenül jó lenne törekedni :-)