2007. december 26.

születésnap - karácsony

Ma lettem tizennyolc éves. Zsírállat :) Majd kifejtem hogy ez miért is jó :) Most megyek családozni...
Mindenkinek aki ezt még most is olvassa, áldott, békés Karácsonyt kívánok!

2007. december 15.

mese

Lázár Ervin: A manógyár

Zsiga föstő fest

Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.

Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:

– Na, milyen?

Milyen lett volna?! Hófehér!

Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.

Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.

– Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? – kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.

– Azért sírok – hüppögte Bazsarózsa Mária –, mert olyan egyforma minden ruhám.

Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.

– Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák…

– De nem és nem – toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. – Nem úgy gondolom!

– Hát hogy gondolod, kedveském?

– Nem tudom – sírta Bazsarózsa Mária –, de másmilyen ruhákat akarok.

Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt – pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.

– Na, várj csak – mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját – és láss csodát! –, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.

Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.

Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.

A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.

És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.

Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.

Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.

– Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!

– Te vagy a föstő, neked kell tudni – mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.

– Ej – morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.

Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz – így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.

S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.

élmény :)

Na már épp itt volt az ideje hogy írjak. :)
Most mindenki örül, széles vigyor az arcokon, és nagyon nyitott szívvel és lélekkel meghallgatja a mindenki hogy mit is mesél rita :)
Na...
A hetem nem volt semmilyen, tehát nem írok róla. Illetve egy jó dolog mégiscsak volt, irodalomból végre megírhattam a témazárót amit már régóta vártam :) Meg jött hozzánk előadást tartani Maróth Miklós professzor úr. Róla bővebben: http://www.mta.hu/index.php?id=421&TID=485
Nagyon jó előadás volt az iszlám vallásról. Utána meg beszélt még egy kicsit az egyetemről... Hát hogy is mondjam. Sikerült kicsit elkeserítenie... De végül is amit mondott az annyi volt hogy örüljünk ha van valami, ami nagyon érdekel minket, mert akkor már el tudunk indulni. És nekem megvan hogy mit szeretek szenvedélyesen, és így nekem már elvileg nagyon jó. Persze, csak szeretnék egyetemre járni... Na majd meglássuk :)
Ezenkívül... Pénteken mentem Veszprémbe, mert vooolt Kispál koncert!! Ilyen 20 éves születésnapi bigyula.. Na, ketten mentünk. Egy iszonyú jófej csajjal mentem, és nála aludtam, és tökjó mert tökjófej :) (a sok "tökjó" kifejezés következetesen került bele:)) Szóval az Expresszóban volt a koncert, és iszonyú hamar odamentünk hogy legyen helyünk. Persze még nem voltak sokan, de így üldögéltünk másfél órát és dumáltunk, ami elég őszintére sikeredett. Ezalatt nem ittunk, nem csináltunk semmit, csak pofáztunk, én hülye fejeket vágtam, és a hamutartóval játszottam, amit el akartam lopni, de nem jött össze. (elfelejtettem) Szóval úgy volt hogy 10-kor kezdődik, de 10-kor még semmi nem volt, csak emberek :) Aztán játszott egy rövid ideig a Csókolom nevű formáció... Nos, hadd ne mondjak véleményt, nem szeretnék azzal a nővel találkozni... :D De egy jó volt... Illetve kettő. Az egyik, ami nagggyon jó tényleg, hogy közben befigyeltünk egy általunk "kendős csávó"-nak nevezett fiút, és mindig a közelében voltunk :D Teljesen szerelmesek lettünk... :P Aztán megismertük Dórit! Előttünk állt, egyszer csak hátranézett, és mondta hogy ha Kispálra jöttünk, akkor jóarcok vagyunk, és megölelt. Kiderült hogy a pasija otthagyta, hogy magyar szakos, adott cigit, ölelgetett, meg folyamatosan bocsánatot kért, de mondta hogy nem tehet róla hogy ilyen, egyszerűen csak nagyon be van már állva... Ő jófej volt :) Utána mindig köszönt :) Aztán végül is 11-kor elkezdődött az igazi nagy koncert, és állati jó volt! (ha szemléletesen akarnám magam kifejezni azt mondanám, hogy kurva jó volt, de nem mondom :D ) Szóval 3-ig tartott... Basszus, a végére már mindenkit "ismertünk", ami annyit tesz hogy tudtuk hogy vannak a raszták, a drogosok, az idegbeteg hülyelányok. Hárman voltak, össze-vissza löködtük őket. (kicsit szét voltak esve... :)) Szóval megérte...
Most nem tudok mozogni, és nincsen hangom, és fáradt vagyok, meg kék-zöld, de nagyon nagyon... Azt hiszem a konklúzió mindkettőnknek ugyanaz volt:
Ilyen minimum havonta kéne (ha nem kéthetente) mert ez végre kizökkentene! Értitek... :) Amúgy februárban lesz szintén itt Kistehén, arra is megyünk :) De akkor már inni is fogunk :)

2007. december 8.


Tessék.. Elvágyódás!
"Любовь? Что такое любовь? - думал он. - Любовь мешает смерти. Любовь есть жизнь. Все, все, что я понимаю, я понимаю только потому, что я люблю. Все есть, все существует только потому, что я люблю. Все связано одною ею. Любовь есть бог, и умереть - значит мне, частице любви, вернуться к общему и вечному источнику." / Война и мир - Tolsztoj /
Ha még nem láttátok a Le fabuleux destin d'Amélie Poulain című filmet, gyorsan nézzétek meg!

Nem tudom mi van velem mostanában, de valami van.. Valami nagyon furcsa, és nagyon nem jó dolog... Szenvedek. Ennyi van.
És nem tudom mi vihetne el, mitől lehetne jobb nekem, vagy egyáltalán mitől lehetnék tovább.. Sajnos soxor gondolkozok, és így sokat szenvedek emiatt is, mert rengeteg mindenre rájövök, vagyis inkább rengeteg minden jut az eszembe feleslegesen.. És szoktam az ilyen hirtelen eszembe jutott gondolatokon parázni, mert ilyen vagyok... Egyszerűen nem tudom nem ezt csinálni. Pedig szeretném... Szeretnék egy szép jövőképet, ahol mindig mosolyogni fogok. És ahol szeretni fog az is, aki most nem is szeret.
Nem is tudom hogy ha most eltűnnék a világból kik is hiányoznának pontosan... Érdekes dolgok vannak a világon.. Ez is pont egy ilyen érdekes dolog. Hogy kiírok ide magamról egy csomó dolgot, és közben nem szeretném ha bárki tudna róla hogy bennem ezek vannak.
Óh, hát tényleg ennyire borzasztó lenne az egész?

2007. november 30.

robbanás

ja és ezt még muszáj elmondanom!! A közelben van egy bánya, ahol néha szoktak robbantani. És ez egészen hazáig elhallatszódik, meg érződik is, úgyhogy néha olyan mintha földrengés lenne. Beleremeg minden, múltkor majdnem leestem a székről :) Persze ennyire nem durva, de azért vicces... :)

a péntek

Tegnap végül is sikerült magamnak elég ételt csinálnom, persze kis segítséggel, amit meg is köszönnék! :) Köszönöm! :) Amúgy vicces volt, mert beszéltem az egyik kedves ismerősömmel, akiről egyből egy másik kedves ismerősöm jutott eszembe, aki eléggé hiányzik már nékem, és ezért egy kicsit pityeregtem... Főleg mert tudom hogy nem fog csak úgy ideszaladni hozzám legalább egy hónapig... Évig... Életig... (?) Húúú, de sejtelmes vagyok :) Mindenesetre ezt a Tamkó Sirató Károly vers idézetet Neki küldöm: "Szil
szál
szalmaszál!
Gyere haza, Pál!
Vándor kedved
meddig éled?
Játszanék már
újra véled.
Messzeségből
hozzám térj meg!
Tőlem soha
el ne tévedj,
ecki,
becki,
tengerecki,
Tengerecki Pál!"
Ez egy jó vers, érdemes meghallgatni a Kaláka által előadott verziót! :) Szeretem a megzenésített verseket, és a békét is szeretem... Na ilyen póló kéne nekem. :)
Szóval ott tartottam hogy tegnap csináltam magamnak ebédet. Finom párolt zöldséget, meg ilyen halacskákat. Bocsánat, ide az "ilyen" szócska nem kellett volna, de mégse veszem ki...
Finom volt amúgy.
Majd ha ráérek kifejtem hogy miért gyönyörködtet a változatosság. Nem mintha nem érnék rá... :P
Csak most őszintén szólva nincs kedvem hozzá. Este megyünk a családdal egy másik családhoz vacsizni. Ez az első kimozdulásom egy hete!!! :) El lehet képzelni mennyire várom...

Persze így utánanézve ez a póló egy pöppet gagyi... De nem baj, alakítanék rajta.
Most pedig el kell mennem, mert azt mondtam magamnak, és mert ki akarom festeni a körmöm fehérre és sötétzöldre... :) Széép lesz! :)

2007. november 29.

[József Attila]

Tőle ezek a legjobbak... tessék kívülről megtanulni őket! :)
Kedves Jocó! (1916-17?)

1. strófa

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni.
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

2. strófa

Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.
Tél (1922)
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
(1-2. sor)
Nem én kiáltok (1924)
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy a fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
(10-13. sor)
Tiszta szívvel (1925)
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
Isten 1-4. (1925)

1. (Mikor a villamos csilingel...)

Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szívemben.
(5. vsz.)

2.

Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő a lyukba guritja.
(1. vsz.)
Kertész leszek (1925)
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
(1. vsz.)
Mikor az uccán átment a kedves (1925 / 1928)
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
(1-2. vsz.)
Isten (1925)
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
(1-4. sor)
Kopogtatás nélkül (1926)
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
(15-17. sor)
Érted haragszom, nem ellened (1926)
Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak
álmaimban,
erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
(20-24. sor)
/Töredék/ (1927)
Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.
Áldalak búval, vigalommal (1927)
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
(1. és 3. vsz.)
Istenem (1928)
Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
(1. vsz.)

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
(5. vsz.)
József Attila (1928)
Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
(1-2. sor)
Ringató (1928)
Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.
Tedd a kezed (1928)
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
Gyöngy (1928)
Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva sziveink.
(3-4. vsz.)
Klárisok (1928)
Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.

Rózsa a holdudvaron,
aranyöv derekadon.
Kenderkötél,
kenderkötél nyakamon.
(1-2. vsz.)
Medáliák (1928)
Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,
(I/1. vsz.)

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -
(IV/1. vsz.)
Nyár (1929/ 1934)
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
(1- vsz.)
Favágó (1929)
Vágom a fát hűvös halomba,
fényesül a görcse sikongva,
zúzmara hull szárnyas hajamra,
csiklándani benyúl nyakamba -
    bársonyon futnak perceim.

(1. vsz.)
Betlehemi királyok (1929)
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
    Lángos csillag állt felettünk,
    gyalog jöttünk, mert siettünk,
    kis juhocska mondta - biztos
    itt lakik a Jézus Krisztus.
      Menyhárt király a nevem.
      Segíts, édes Istenem.


Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
    Úgy hallottuk, megszülettél,
    szegények királya lettél.
    Benéztünk hát kicsit hozzád,
    Üdvösségünk, égi ország!
      Gáspár volnék, afféle
      földi király személye.

(1-2. vsz.)
Ady emlékezete (1930)
- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
(1-2. sor)
Anyám (1931)
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban --

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek --
(1-2. vsz.)
/Töredék/ (1930 k.)
Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.
Holt vidék (1932)
Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
    mezőben.

(1. vsz.)
Külvárosi éj (1932)
A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.
Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.
(1-8. sor)

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
(67-69. sor)

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
(87-90. sor)
Ritkás erdő alatt (1932)
(...) Egy ember ült a porban
s eltünt a kifeslő jegyek közt.
(15-16. sor)
A hetedik (1932)
A hetedik te magad légy!
(10. sor)
Medvetánc(1932)
Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
    Hova vánszorogsz vele?
    Fordulj a szép lány fele!
    Brumma, brumma, brummadza.

(1. vsz.)
Téli éjszaka (1932)
Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
(1-14. sor)

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
(44-47. sor)

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
(81-85. sor)
Reménytelenül - Lassan, tünődve (1933)
Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
A város peremén (1933)
A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
(16. vsz.)
Elégia (1933)
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
(54-64. sor)
Óda (1933)
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
(2. rész)

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
(3/1. vsz.)

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
(5/1-5. sor)
Eszmélet (1934)

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

6

Ím itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
Mama (1934)
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásara, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
Szürkület (1934)
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom.
(12-13. sor)
Altató (1935)
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
(1. vsz)
Mint gyermek... (1935)
Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
(1-2. vsz.)
Levegőt! (1935)
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
    hazafelé menet?

(1-2. sor)

Számon tarthatják, mit telefonoztam
    s mikor miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam
    s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
    mely jogom sérti meg.

(4. vsz.)

Az én vezérem bensőmből vezérel!
    Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
    nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
    szép, komoly fiadat!

(9. vsz.)
Kései sirató (1935/1936)
Harminchat fokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
    a tömény tűz eléget.

(1. vsz.)

Világosodik lassacskán az elmém,
    a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
    ebbe fog belehalni.

(6. vsz.)
Ami szivedbe rejtesz (1936)
Freud nyolcvanadik születésnapjára

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
(1-3. vsz.)
Gyermekké tettél (1936)
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
(6. vsz.)
A Dunánál (1936)
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
(1. 1-4. sor)

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
(3. 1-4. sor)

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékzés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(3. 3-4. vsz.)
Világosítsd föl (1936)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
(5-8. sor)
Judit (1936)
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
    ha már szétesett.

(11-12. sor)
Kosztolányi (1936)
Testvérünk voltál és lettél apánk.
(6. sor)
Nagyon fáj (1936)
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
(13-14. sor)

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
(27-28. vsz.)
Kirakják a fát (1936)
A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
(3. vsz.)
Két hexameter (1936)
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
Kiáltozás (1936)
Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
    némán a szenvedéstől -

de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon -
    félek a büntetéstől.

Kész a leltár (1936)
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek.
(1-3. sor)

Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
(5-6. sor)

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.
(17-18. sor)
/Ne légy szeles.../ (1935-37)
Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.
Thomas Mann üdvözlése (1937)
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
(11-14. sor)

de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert ez egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
(30-36. sor)
Ars poetica (1937)
Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
(1. vsz.)

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
(5-6. vsz.)

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
(25. sor)

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
(11. vsz.)
Flóra (1937)

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
(1-5. sor)

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

5. Megméressél!

Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.
(2. vsz.)

hát dícsértessél és hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!
(6. vsz.)
Nem emel föl (1937)
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
(1. vsz.)

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
(5. vsz.)
Flóra (1937)
Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyü multam,
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.
(2/ 1. vsz.)
Bukj föl az árból (1937)
Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.
(1. vsz.)
Flórának (1937)
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
(39-44. sor)
Születésnapomra (1937)
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
    csecse
    becse:


ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
    magam
    magam.

(1-2. vsz.)

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
    taní-
    tani!

(10. vsz.)
Hazám (1937)
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
(1/1. vsz.)

s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
(4/ 3-4. sor)

Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
(6/ 3-4. sor)

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
(7/ 1. vsz.)

adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
(7/ 10-11. sor)
/Ha lelked, logikád.../ (1937)
A líra: logika;
de nem tudomány.
/Csak az olvassa.../ (1937)
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
Könnyű, fehér ruhában (1937)
És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
(1. vsz.)

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
(7-9. vsz.)
/Le vagyok győzve.../ (1937)
S 'dolgozom', imhol e papírhalom -
a működésben van a nyugalom.
(7-8. sor)

Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
(11-12. sor)
/Karóval jöttél.../ (1937)
Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
(1-2. sor)

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
(3-4. vsz.)
/Édesanyám, egyetlen, drága.../ (1937)
Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!
/Talán eltűnök hirtelen.../ (1937)
Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
/Ime, hát megleltem hazámat.../ (1937)
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
(1. vsz.)

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták: bár velük
voltam volna én boldogan.
(4. vsz.)

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.
(6-7. vsz.)
/Keltezetlen töredékek/
Amikor verset ír az ember,
mindíg más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember,
nem írni volna jó,

Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanul.

kicsit ilyen

Na, eddig bírtam, tessék máris visszaültem ide :) ... Látszik hogy tényleg függő vagyok. Meg amúgy sem fogok tudni mindig írni, ugyanis a koleszban nem nagyon van lehetőségem mondjuk kétnaponta géphez ülni, itthon viszont annál inkább. :)
Akkor el is mesélném hogy egész héten itthon vagyok, mert nagyon fáj a torkom, és csúnya is volt, és ebből adódik hogy itthon vagyok. Aminek először túlzottan örültem, de aztán mostanra egy kicsit megsavanyodott ez az egész. Ugyanis akármennyire fejlett vagyok, az időmet nem tudom jól beosztani, ezért nagyrészt csak tévézek egészségtelen kajákat eszek, öntöm magamba a kávét, és gépezek. Játszok vagy zenét hallgatok. Meg szoktam partizni is :) Amúgy ma már elkezdtem az egész jelenlegi töri leckét kijegyzetelni, most épp a francia abszolutizmusba és hatalmi politikába bonyolódtam bele, amúgy egészen izgalmas, csak egy idő után eléggé meguntam :) Sebaj, ez érthető.
Szóval ami leginkább zavar az itthoni egyedüllétben az az, hogy nem tudok egész nap senkivel beszélni. mert valóban elég sokan vagyunk itthon, de a családom fél nyolckor elmegy, és este 7kor jön haza... Addig meg egyedül. És négy napja nem ettem normális kaját... Tegnap ugyan csináltam magamnak vmi rizses húst, vagy mit, de nem volt túl finom. (görög rizses hús volt) És hogy jobb ízt érjek el, telenyomtam kechuppal és fél kiló reszelt sajtot ráolvasztottam. Hát nem lett jobb... Anya viszont szívesen megette :) Most meg azt hittem van tejberizs, de nincsen. Tényleg meg kéne tanulnom főzni... Szóval így :) Bár kis családom akart a nyáron valami főző tanfolyamot, de szerencsére nem lett belőle semmi... :P
Vagy talán ez mégis baj?

megérkeztem

Egyik nyelvtan órán arról tanultunk, hogy a blog mennyire személytelen, és hogy végső soron senkinek sem egészséges. Mert az embernek, legalábbis az órán ez hangzott el, nem feltétlenül szüksége az, hogy mutogassa magát, a gondolatait, az érzéseit. Főleg nem idegen embereknek. Nos, én azért eléggé exhibicionalista embernek tartom magam, ezért nem zavar, olvassa bárki. Úgyse ismerem, ha meg igen, akkor külön öröm hogy olyan olvassa, akit ismerek :) Na, ezt megmondtam.
Szóval leginkább azért kezdtem el, mert mint azt már említettem egy helyen, egy másik blog kezdeményben, kell az önkifejezés. Arra az embernek egyszerűen csak szüksége van. Szóval kis életemet papírra, illetve inkább weboldalra, vetem, és szeretettel ajánlom mindenkinek a figyelmébe! Még annak is aki nem ismer :) Az külön izgalmas :)
Egyenlőre ennyi az ami eszembejut :)