levélke

Vágó Márta József Attilának
14.,Manson Place, S. W. 7. 11. Dec. 1928

Attila, oly gyűlölködő hangú a leveled, hogy szinte nem érzem, hogy Néked írok, ha felelek rá. (...) Én csak azt nem értem, hogyan vádolhatsz azzal, hogy én nem Teveled törődtem, hanem magammal és nem érzem a felelősséget érted, mikor eleitől fogva azalatt roskadok. Első perctől kezdve az volt az érzésem veled szemben, hogy szívemhez kell szorítsalak, dédelgesselek és vigasztaljalak, és egy más jobb világot adjak Neked ahelyett, amelyik rosszul bánt veled, és ha nem volna itt ez a világ, ez a reális világ, hanem valahol egy metaphisikai síkon élnénk, magamban adhattam is volna Neked egy önzetlen és szép és csak szeretetből és boldogságban dúskáló fehér habokból álló világot, de én is csak egy része vagyok ennek a reális világnak, hatalomtalan, gyönge és ingatag kis része. (...) Tudtuk mi első perctől fogva, halálra van ítélve a mi szerelmünk, hogy gyöngék vagyunk az egész világgal szemben, ami nem ezt akarja. Emlékezz, magad mondtad, nem tudod magad férjnek elképzelni és hogy ijesztettél legbízóbb perceimben, hogy ha a feleséged leszek, akkor már Te leszel fontosabb nekem, mint én Neked, mert ez már így van az életben, szemem elé tartottad az élet keserű fukar kegyetlenségét, hogy nem szabad megnyugodni, örülni és felolvadni, külön köll maradni és harcolni, küzdeni örökre, nem jön el a beteljesülés, a kiegyenlítődés órája, a mérleg mindig ide-oda billen. Keserű és édes forrásból születtünk, soha meg nem nyugodhatunk. Ebben az utolsó leveledben is kicsúszik öntudatlanul tolladból "...irántad való szerelmem idejét..." "idejét", határolt minden, és én nem vagyok elég erős, nem tudok senkinek fölébe helyezkedni, minden vélemény, minden indoklás elég ahhoz, hogy gondolkozásra, kételkedésre, újra és újra való öntépésre indítson, és oly messze, oly absztrakt vagy, és ez a leveled oly gyűlölködő, lehet nagyot hibáztam, és most elér méltó büntetésem, itt maradok egyedül és szegényen, kincset találtam, de nem tudtam eladni érte mindenemet, hogy hasonlóvá váljon a mennyeknek országához, gyönge vagyok, és te már nem szeretsz engem, már nem lehet ezen segíteni, gyűlölj Attilkám, ha ez könnyít rajtad, de hidd el, hogy nagyon-nagyon, végtelenül szerettelek, és nem tudom, hogyan jutottak ide a dolgok. Bocsáss meg nekem, ha tudsz. Én nem tudom, mért kellett hogy bántsalak, én szeretni akartalak. Bocsáss meg, hidd el, alázatos vagyok.