Újraolvastam a tavalyi júliusi bejegyzéseimet, jót nevettem rajtuk. Most meg éjszaka van, és én nem vagyok fáradt, csak éppen várakozom valamire, gondoltam közben írogatok. Persze előtte elolvastam néhány blogot, ahol éppen az a téma, hogy felvettek egyetemre és ilyen meg olyan óráim lesznek, mennyire félek a jövőtől, jaj vajon hol fogok lakni, fel fognak-e venni koliba, meg hasonlók...
Tessék elnézni hogy megemlítem, de ez nekem még mindig egy fájó pont. Hüpp. Annyira persze nem szomorú, de fájó. És nem tudom mikor fog úgy rendesen begyógyulni. Mikor nem lesz majd kínos az olyan beszélgetés amelyik így kezdődik: "képzeld, engem felvettek, és téged?" És amikor lesütött szemmel bevallom, hogy idén én nem jártam sikerrel, akkor erős szánalommal a tekintetében és a hangjában az emberke annyit mond: "ahh, sajnálom, amúgy nekem...". És én persze szívesen hallgatom (hát hogyafenébenehallgatnám!) csak közben meg azon gondolkozom hogy nekem miért ilyen szerencsétlen az egész? Hogy én mit fogok csinálni jövőre? Hogy mikor fog ez elmúlni...?
De nem akarok nyavalyogni... Csak tényleg ez van. És ratyi egy érzés, az biztos. Persze nem akarom magamat sajnáltatni sem, de akkor is... Kéne nekem egy sorstárs :-)
Bár igaziból lehet hogy elég lenne csak a társ......
1 megjegyzés:
én speciel irigyellek, de tudom, ogy ez nem vigasztal
Megjegyzés küldése